Imádságos élet a szerzetességben (misekönyvek, imakönyvek, liturgia)
Liturgiának hívjuk az egyház összes hivatalos szertartását, nyilvános istentiszteletét. A pálos rend liturgikus életéből számos misekönyv (missale), zsolozsmáskönyv (breviárium), énekeskönyv (graduale, antifonale) és körmeneti kézikönyv (processionale) maradt ránk.
A pálosok misekönyvét Tatai Antal prédikátor szerkesztette 1454 körül, amelynek legelső ismert kiadása 1490-ben Bázelban jelent meg nyomtatásban, majd 1514-ben Velencében. Valamivel később Martinuzzi Fráter György megrendelésére készült el egy átdolgozott kiadás, amelyet művészi fametszetek lenyomatai díszítenek (pl. a címlapon Remete Szent Pál és Szent Antal találkozása).
Az imádságoskönyvként használt Peer-kódex változatos tematikájú, antik és a népi vallásosságra utaló imádságokat tartalmaz, közte Szent Elek és Remete Szent Pál legendáját is. Egykor a kódex részét képezte a 12 leveles töredék is. A Gömöry-kódex szintén magán imádságoskönyv volt, és egy Krisztina nevű, feltehetően Nyulak szigeti domonkos apáca megrendelésére készült. A kézirat tizenegy – férfi vagy női szerzetesi – kéz munkája, közülük a hetedik Tetemy (Tétényi) Pál pálos vikáriusé Vázsonyból. A pálos vendégscriptor János és Lukács evangéliumaiból, továbbá a Te Deumot és a Magnificatot jegyezte le. A 19. század elején az evangélikus vallású pesti patikárius, Gömöry Károly birtokolta a kódexet, aki azt 1821-ben a Széchényi Országos Könyvtárnak ajándékozta; ezért viseli ma az ő nevét a kódex.
Az újhelyi pálos processionale és graduale hiánypótló énekgyűjtemény. A katolikus egyház középkori liturgiája a trienti zsinaton újult meg, de míg a reformot a magyar egyház csak Pázmány Péter 1629-es zsinatát követően vette át, addig a pálosok már harminc évvel korábban, 1600-ban bevezették azt. Ez azonban nem jelentette a középkori zenei hagyomány feladását – nem úgy, mint általában a magyar egyházban –, hanem a régi dallamokat az új római rítusra adaptálva egy sajátos liturgikus kompozíció jött létre, amely a mindennapi gyakorlatban egészen a rend feloszlatásáig érvényben maradt.
Life of prayers in monasticism
(missals, books of prayers, liturgy)
All official ceremonies and public services of the Catholic Church are called liturgy. Several missals, breviaries, antiphonaries and processionals remained concerning the liturgy of the Pauline Order.
The Pauline missal was edited by the preacher Antal Tatai in c. 1454, its first known edition was printed and published in Basel then Venice in 1490 and 1514, respectively. Later on a revised edition was made at the request of George Martinuzzi which is illuminated by artistic woodcuts (e.g. the meeting of Saint Paul the First Hermit and Anthony the Great on the title page).
The Peer-codex, which was used as a book of prayers, includes prayers covering a variety of topics as well as signs of antique and popular godliness, e.g. the legend of St. Paul the First Hermit and St. Alexius. The fragment of 12 epistles was once part of the codex. The Gömöry-codex was a private book of prayers as well and belonged to a Dominican nun called Krisztina from Margaret Island. The manuscript was written by eleven different – monk or nun – authors, the seventh has been identified as the manuscript of Pál Tetemy (Tétényi), a Pauline vicar from Vázsony. The Pauline guest scriptor copied the Te Deum and the Magnificat from the gospels of John and Luke. In the early 19th century, the codex belonged to Károly Gömöry, an evangelist apothecary from Pest, who gave it to the National Széchényi Library in 1821, hence why it bears his name.
The Pauline processional and gradual is a gap-filling book of hymns from Újhely. The Catholic Church reformed its medieval liturgy in the Council of Trent. Although the Hungarian Church only followed suit after Péter Pázmány’s council in 1629, the Pauline Fathers began to adopt it in 1600, 30 years earlier. This did not mean that the Order gave up on its medieval musical traditions – as generally was the case in the Hungarian Church – rather it created a unique liturgical composition because older melodies had been adapted to the new Roman rites. This tradition remained in common practice until the Order was disbanded.